Interludes

Remegett. Csak azt tudta, hogy mit kell tennie. Azt nem, hogy mi lesz ennek a következménye. Vagyis mi lesz a teljes következménye. Bizonyos részleteket látott, bizonyos részleteket pedig mintha valaki nem akarta volna, hogy lásson. Nem tudta, hogy ki. Eddig nem volt senki ott. De utoljára érzett valami jelenlétet. Valaki jelenlétét. Nem volt szokásos. Nem csak egy látomás volt. Nem egy olyan dolog volt, amit megváltoztathat. Inkább olyan volt, mint egy utasítás. Egy felszólítás. Hogy meg kell tennie. Meg kell tennie, ha meg akarja menteni azokat, akiket szeret. Még ha ez áldozattal is jár. Hiába szereti őt is. Ő volt az első, a legjobb barátja… talán azóta az egyetlen is. De elhatározta, hogy megteszi. Mert azt akarja, hogy azok, akik megmaradtak neki, hosszú, teljes életet élhessenek. Mert azt akarja, hogy az apja megbocsásson neki. Mert a bátyja emlékét nem akarja bemocskolni. Mert a húga emlékét is tisztán akarja megőrizni. Se gyávasággal, se felesleges vérontással nem akarja egyik képet sem szennyezni. Mert azt akarja, hogy a menyasszonya megtalálja a boldogságot, még ha nem is mellette. Talán nem is tudná mellette, hiszen ő nem szerelmes a lányba. De szereti, majdnem, mint a húgát szerette.

Tudta, hogy itt most senki sem érti, mit akar tenni. De sikerült kikönyörögnie, hogy legalább megpróbálhassa. Ki tudott mondani néhány olyan szót, amivel sikerült meggyőznie a vezért, még ha ő itt egy egyszerű közlegény is.
Cseppet sem volt magabiztos. Lehet, hogy most tényleg hülyét csinál magából, mindenki előtt. Lehet, hogy semmi sem fog történni. Lehet, hogy csak annyit sikerül elérnie, hogy most, itt hiába hal meg. Nem, már nem fél attól, hogy meghal. Vagyis, dehogynem. Nagyon is fél. Alig bírja visszatartani magát. Csak azért nem látni, hogy remeg minden porcikájában, mert megy, előre és ökölbe szorítja a kezeit.

Megállt a szakadék szélén. Nem volt túl mély, se túl meredek, de éppen elég ahhoz, hogy megnehezítse mindkét fél helyzetét. Végignézett a lent sorakozó tömegen. Szinte mind egyformák voltak, semmi különbség a ruhákban. Mégis hamar megtalálta azt, akit keresett. Ilyen messziről is fölismerte azt a tekintetet. Gyerekkorában látta először. De azokat a szemeket egészen máshogy is látta, nem olyannak, mint most. De azok a szemek már nincsenek meg. Hiába próbálta, szinte bárhogyan, hogy visszahozza azt a tekintetet, nem sikerült. Sehogy sem. Ennek még most sem akart hinni, még ha azzal áltatta is magát, hogy belenyugodott ebbe. Érezte a szúrós pillantást magán. Hiába szegeződött rá több ezer szempár, ő csak ezt az egyet érezte. Nem állhatott így sokáig, tétlenül. De nehéz volt elszánnia magát.

Nem kellett eget rengető dolgot csinálnia ahhoz, hogy elindítsa, csak két mondatot kimondani, egészen halkan. Legalábbis ezt látta néhány napja. És remélte, hogy ezúttal sem csak látta, hanem tudta is.
- Én átveszem a fájdalmadat. Te átveszed a vereségemet. – senki sem hallhatta ezt, talán még azt sem látták, hogy mozog a szája, de ennyinek is elégnek kellett lennie.
A következő pillanatban mégsem történt semmi. Csak annyi, hogy egészen megkönnyebbülve érezte magát, talán pont ezért. Már nem tartotta ökölbe szorítva a kezeit, egészen lazán állt. Már nem volt mit tenni, lehunyta a szemeit. Úgy érezte, hogy ő megtette azt, amit megtehetett. Most már vége lesz, mindennek.

Aztán csukott szemével is iszonytató világosságot látott, és fájdalom járta át a testét. Nem számított rá, hogy ilyen hamar vége lesz. Kinyitotta a szemét, de egy ideig nem látott semmit, csak fényességet. Aztán, miután elmúlt a fény, megértette, ez nem a támadás volt, amire számított. Azt viszont nem tudta, pontosan mi is lehetett, de iszonyatosan fájt. Viszont a fájdalom lassan zsibbadásba ment át, és már a fejét is képes volt feljebb emelni egy időre. Amit látott, megdöbbentette. Lovasok száguldottak el mellette, néha fölötte, s nem egyszer rajta keresztül. Nyilak röpködtek, s a szakadék aljában zűrzavar támadt. Hogy mi volt ez? Biztos volt benne, hogy nekik fele ennyi lovasuk sem volt… negyed ennyi sem… mégis, csak özönlöttek lefelé. Nem bírta nézni, térdeire ereszkedett. Úgy érezte, minden erő kiszállt belőle, meg se tud többé moccanni. Az is erőfeszítésébe került, hogy a földön megtámaszkodjon.

Nem érezte az idő múlását, egyszer csak arra eszmélt, hogy iszonyatos fájdalom hasít jobb vállába. Odakapott, de nem volt ott semmi. Pár pillanat múlva viszont megérezte a vér melegségét, ahogy átáztatta a ruháját, a hátán és a mellkasánál is. Mintha átlőtték volna valamivel. De mégis, semmi sem volt ott… csak a lyuk és a vér.
Lépteket hallott. Az őrült dübörgésen, kiáltozáson keresztül ezeket az apró zajokat olyan tisztán kivette, mintha egy üres kőcsarnokban lenne. Valaki közeledett felé. Pontosan tudta, hogy ő volt. Összeszedte magát, lassan, nagyon lassan felállt. Nem akart előre nézni, mégis megtette. Még nem volt túl közel hozzá. A vállából egy nyílvessző állt ki, a jobb vállából. Könnyeden, határozottan lépdelt felé. Érezte, ahogy kirázza a hideg. Legszívesebben elfutott volna, de a lábai gyökeret vertek a talajba. Aztán egy lovas feléje csapott. Eltalálta. Az oldalánál, pont ahol egyszer őt vágta meg. Érezte, hogy a nem is olyan rég összeforrt seb szinte ugyanott szakadt fel, és a vállában lévő sérülés már semmiségnek tűnt ehhez képest. Újra térdre esett, de most csak fél kézzel támaszkodott a földre, másik kezével az oldalát fogta. Ismerős érzés volt, ahogy karját eláztatja a vér, ahogy a világ elkezd körülötte forogni, ahogy egyre többet kell pislognia, hogy eltűnjenek szeme elől a fekete foltok…

Egyszer csak az agyontaposott füvön, amit néha egészen rendesen látott a foltokon túl, egy pár csizma jelent meg. Megijedt, pedig számíthatott volna rá. Hiszen nem volt kérdéses, ki felé jött akkor ő…
Nem tudta, honnan veszi az erőt, pont, ahogy akkor sem tudta, de felpattant a földről. Csak egy pillanatra hezitált, amíg újra a kegyetlen szempárba nézett. Utálta a vörös színt. Egyre jobban. Közben hátrálni kezdett.
- Ez mi?
Nem válaszolt a kérdésre. Akkor nem volt gyáva. Most nagyon is annak érezte magát. Ugyanúgy fájt levegőt venni. Ugyanúgy érezte, hogy egyre gyengébb. Ugyanúgy tudta, hogy mit kellene tennie. De ugyanúgy nem tudta megtenni. Most viszont még ahhoz sem volt bátorsága, hogy kitartson. Hogy ő nyerjen. Nem, itt már egyikük sem nyerhet. De azt sem tudta, mi mást tehetnének egyáltalán. Csak annyit tudott, hogy most azonnal el kell tűnnie az ilyen szemek elől. Tudta, hogy ő nem hezitálna. És nem is kellene megerőltetnie magát, hogy most végezzen vele, hiszen alig áll a lábán. Ellenben ő… mintha meg sem érezte volna… - Én átveszem a fájdalmadat… - csak most értette meg, mit jelentenek ténylegesen ezek a szavak. Talán, ha előbb is tudta volna, ne tette volna meg. Hát ezért nem látott mindent.

Hogyan tudott futni? Hogyan volt képes ilyen gyorsan egymás után pakolni a lábait, amiken már alig állt? Egyáltalán hogyan képes még megállni rajtuk? Nem értette, de csak futott, eleinte csak a lovasok között, nem kellett manővereznie, egyszerűen átment rajtuk. Nem értette, hogyan lehetséges ez, de nem is foglalkozott ezzel. Aztán már fák között, ez nehezebb volt. És hallotta a megszaporázott lépteket, ahogy követik. Nincs értelme menekülnie. De mégis megpróbálta, amíg bírja, addig menni fog. Hogy merre, az mindegy, csak ne lássa még egyszer azokat a szemeket.
De az erdő ilyenkor kifog rajta. Egyszer még elkerülheti, hogy ne essen el a gyökerekben, de másodjára már kigáncsolják. Úgy érzi, nagyon nagyot esett. Nem bírna még egyszer felkelni. Soha többet. Hiába volt ott a sürgető késztetés, mégis… nem bírt megmoccanni. És nem is kellett sokat várnia, hogy utolérjék.

Egyszer csak elhallgattak a léptek, pontosan mellette. Aztán két kézzel megragadták, felemelték, és egy fatörzshöz nyomták.
- Azt kérdeztem, mi ez?
- Nem… tudom… - nehezére esett beszélni is, de azért kinyitott a szemét.
Látta a csodálkozást a másik szemében, ahogy végignéz rajta.
- Mi ez? – hirtelen elengedték a kezek, és lecsúszott a törzs mentén a földre, ő pedig hátrébb lépett néhányat.- Mit csináltál? Teljesen megőrültél?
- Nem… én. – ökölbe szorultak a kezei, látta, ahogy újra csak a kegyetlenség költözik azokba a szemekbe. – Nem emlékszel? Pedig nem is volt olyan régen… én megmondtam, hogy ha kell, megöllek… és ha kell, meghalok…
- Na igen, majd te! Te nem tudsz ölni!
Megint elhomályosult a látása, de ezúttal nem a fekete foltok miatt. Ő tényleg nem akart ölni. A nagyapja mindig azt tanította neki, hogy minden élet értékes, és nem vehetjük csak úgy el. Egy levelet, egy virágot nem szabad értelmetlenül leszakítani. És soha nem tette meg, egészen addig… azt sem akarta… nem annak tervezte… csak az a lány… miért akarta ennyire megvédeni azt, akinek ilyen kegyetlen szemei vannak? A szerelem tényleg vak lenne? Miért kellett elé állnia. Őt sem akarta megölni… de a lány mégis meghalt… és bárhogy szépíthette volna, akkor is ő tette…
- Nem… talán nem. De attól még meg fogom tenni. Ezúttal…
- Ezúttal! Csak beszélsz!
- Az… most mindegy… - egyre nehezebbé vált már a beszéd is.
Nem, még nagyon messze volt attól, hogy meghaljon. Érezte, tudta. Amíg valami ennyire fáj, addig kizárt, hogy meghaljon… most még nem fog, még egy kicsit bírja. Aztán megérezte a kard hideg pengéjét. Egyenesen a torkához szorítva. Nem okozott neki sebet, vagy fájdalmat. De fenyegető volt a jelenléte. Ott volt, és tudta, hogy az a kéz nem gondolja meg kétszer, hogy meglendítse.

Három újabb nyílvessző, egy elsüvített mellettük, egy a fa törzsébe csapódott, egy pedig a másik hátába. Bár a lendülettől majdnem ráesett, de ezen kívül annyi történt csak, hogy kiesett a kezéből a kard. Ő viszont nem bírta ki, hogy ne ordítson fel a fájdalomtól. Egyik kezével, amivel nem az oldalát fogta, belemarkolt a fűbe, de aztán kiszállt az erő belőle, és már nem tudott harcolni a sötétség ellen.

Árnyékok voltak körülötte. Egy réten volt. Nem volt túl ismerős, de mintha már járt volna arra párszor. Hiszen csak nem régen érkeztek erre a környékre, még semmi sem elég ismerős.
A bátyja egy hatalmas tölgy előtt állt. Mint mindig, az egyenruhájában. Büszkén, magabiztosan. De nem elbizakodottan. Látszott rajta, hogy nagyon elszánt. A szemében ott égett az a jól ismert tűz. Mindent mindig úgy tett, hogy ott volt ez a tűz a szemében. Mindig nagyon tudott azért küzdeni, ami neki kellett, legyen az bármi. Büszke volt rá mindig is. Egyszerre csodálta és irigyelte. Nem azt, amit tennie kellett, hanem azt, ahogyan tette. Méltó harcos volt, fiatal kora ellenére. Persze, ő még most csak feleannyi idős szinte, és teljesen mást kell csinálnia. Soha nem is tudná azt, amit a bátyja, főleg azok után, amit a nagyapa tanított neki. Azt tanította…

Mintha nem bírná irányítani a testét. Nem szándékozta, de mégis elindult a bátyja felé. Mitől olyan határozott? Nem érti. Miét érzi magát olyan elszántnak? Nem érti. Azt se tudja, mire fel van ez az elszántság. Nem érti. Miért megy oda, ha nem is áll szándékában? Meg se fordult a fejében. Nincs mit mondania neki. Mégis, olyan határozottan halad előre, mintha nem ő irányítaná a testét. Megáll előtte. A bátyja szigorúan néz rá. Pont, mint a beosztottaira. Igen, mindenkire így néz majdnem. És csak vár úgy, mintha azt akarná, bökje már ki, mit akar tőle. – Furcsa. Miért vagyok ilyen magas? Majdnem csak előre néz… mintha egyforma magasak lennénk? Az lehetetlen, tegnap még… - amíg ezen gondolkozik, keze előre lendül. Nem számított rá. A bátyja még kevésbé, közben másfelé is tekintett, mintha meglátott volna valakit. Eddig nem érezte, hogy valami lenne a kezében. Pedig ott van. Egy kard. A bátyjának esélye sem lenne kivédenie, keresztül fut rajta, bele a fatörzsbe. Érzi, ahogy vér fröccsen az arcára, kezére…

- Neeem! – lihegve ül fel az ágyában, belemarkol a takaróba.
Pislog néhányat maga elé. – Álom volt csak?
- Mi történt? – a bátyja komor, álmos hangját hallja meg, meglehetősen neheztelve néz rá.
Kipattan az ágyból. – Él, még él! De akkor miért tettem? Mi volt ez? Én meg akartam ölni? Mi van, ha meg fogom? – nem tudja, miért gondolja ezt, de megijed. Saját magától. A gondolataitól. Persze egy egyenlő harcban esélye sem lenne, hiszen a bátyja igazi harcos, katona, míg ő… éppen hogy megismerkedett azzal, hogyan védje meg magát vészhelyzetben. De egy olyan helyzetben…
- Na, mi van már? Rosszat álmodtál? – a bátyja kikelt az ágyból, talán meg akarta nyugtatni.
Nem volt szokása, de mégis. Felé jött. Rettenetesen félt. Szinte remegett. Félt attól, hogy megteszi. Egyszerűen sarkon fordult, és kirohant a szobából. Lefelé a lépcsőn, végig a folyosón, ki a házból, a kertből, az utcára. De nem állt meg. Teljes erejéből futott, rohant, amíg a lába bírta. Nem figyelte merre rohan. Végül kiért a városka melletti tóhoz. Alig bírt megállni, ha nem kapaszkodik bele a kirakott korlátba, talán bele is esik a vízbe.

A korlátra támaszkodott, remegett mindene. A futás is kimerítette, de leginkább iszonyatosan félt. Ilyet még nem érzett. Azt nem tette véletlenül… meg akarta ölni… de miért?
Térdre rogyott, összeszorította a szemeit. Nem bírta ki, feltört belőle a sírás. Hangosan, rázkódott tőle. Könnyek áztatták az arcát. A fejét a térdére hajtotta, kezeivel a sáros földbe markolt. Megpróbálta abbahagyni, de nem ment könnyen.

Mikor végre sikerült, lassan feljebb tápászkodott. Égett az arca, amit megpillantott a tó csillogó felszínén tükröződni. Nem hitt a szemének. Átbújt a korlát alatt, de nem változott semmit. Véres volt. Csupa vér. Egészen sötét. Fel akart ugrani, de csak jól beütötte a fejét így a korlátba és visszaesett. Egészen közel került az arca a víztükörhöz. És még mindig vércsíkok szabdalták fel. Ezúttal óvatosan hátrált ki a korlát alól. A térdeire nézett. A nadrágja is csupa vér volt. Lüktetett a feje, legfőképpen ott, ahol beütötte. Nem értette. Hozzáért az arcához. A keze is véres lett… mind a kettő. Még most sem akarta elhinni. Gyorsan visszamászott a korlát alá, és lenyomta a fejét a víz alá. Nem tudta elhinni. Ez mitől lett volna? Ne lehetett, csak képzelődött. Nem érezte a vér illatát sem. Az ízét sem. Azért mielőtt kihúzta volna a fejét a vízből, alaposan megmosta az arcát. Mellesleg a jéghideg víz kicsit jót tett a fejének is. Megpróbált felkelni, de nagyon szédült. Még a korlátba kapaszkodva sem tudott állva maradni. Újra belenézett a víztükörbe. Kicsit hullámzott ugyan a tükörképe, de ezúttal nem volt vér rajta. Talán, csak képzelődött. Biztosan nincs köze ahhoz az álomhoz… biztosan nem jelent olyasmit, hogy ő ezt meg akarta tenni… vagy hogy bűnös lenne… mi van, ha meg fogja tenni? Rettegett tőle. Nem akart ilyet tenni. A nagyapa mindig azt tanította, hogy minden élet értékes. Hogy egy szál füvet nem szabad értelem nélkül letépni, egy állat vérét nem szabad ontani oktalanul – Vérét ontani? Pontosan ezt tettem… a bátyámmal… -, nem hogy egy emberét. A nyelvére harapott. Nem fog még egyszer sírni. Már nem annyira kisfiú. És nem fog ilyet tenni. Nem akar ilyet tenni. De az álmában sem akarta… nem akarta megölni… és ha nem találkozik vele, akkor nem is fogja tudni… reméli.

Kerüli, ahogyan csak tudja. Ami nem olyan egyszerű, mert a bátyja nagyon kíváncsivá vált azóta az este óta. Nem, soha nem volt meg az az igazi testvér viszony közöttük, de tisztelte a bátyját, és az se nagyon avatkozott az életébe. De most. Szinte alig tud mindig meglógni előle. Nem egyszer kellett már elfutnia. Talán azt hiszi, hogy fél tőle. Pedig nem. Attól fél, hogy megteszi… hogy megöli…
Folyton ezen jár a feje, nappal, éjjel. Alig bír enni, és aludni sem mert nagyon. Főleg nem a bátyjával egy szobában. A koncentrálás sem megy túl jól, nem bír a könyvekre, a receptekre figyelni. A nagyapa nem egyszer megszidta már, hogy milyen rendetlen és figyelmetlen lett mostanság.

Most sem reggelizett, mert ő ott ült az asztalnál. Ma elmegy. Hosszabb időre. Talán nem is tér vissza. A harcmezők veszélyesek. Meghalhat. Megölhetik. Akár meg is ölhette volna, ő is. De ő nem akarja, inkább el sem búcsúzik tőle. Még ha soha nem is látják egymást. Mostanában egyre jobban érzi, hogy milyen neheztelően tud rá nézni. Egyszer, mintha szomorúságot is felfedezett volna a szemében, mikor megkérdezte, miért fut el folyton előle? De ő nem foglalkozott vele. Inkább nem. A bátyja nem tudja, hogy az ő érdekében ilyen. Mert mi van, ha megtörténik?
- Hé, te gyerek! Hát nem itt tanulsz?
A háta mögül kiabált a nagyapja. Elment a házuk mellett, és az öreg jött ki utána.
- Én… sajnálom. – meglepődött, de nem mutatta.
Lassan megfordult, és követte a nagyapját visszafelé. Bementek a házba, most rajtuk kívül nem volt senki itt. De nem a pincébe indultak, mint szokásosan, hanem a nagyapja megragadta és lenyomta az egyik fotelbe.
- És most elmondod, hogy mi a bajod, mert különben szégyenszemre kidoblak, és nem tanítalak tovább.
Egyszerűen kijelentette. Nem követelőzött, csak közölte a tényeket. Pár pillanatig csak elképedve nézte a ráncos, öreg arcot. Úgy érezte, ne tud ilyen szörnyűséget elmondani senkinek sem. Neki sem. De aztán a hideg, szigorú szemek valahogy mégis szóra bírták. Elmondott mindent. Mikor befejezte, egy hatalmas pofont kapott. Eddig nem is sejtette, hogy ekkora erő lakozhatott azokban az öreg, csontos kezekben.
- Te hülyegyerek! Most azonnal kérj tőle bocsánatot! És mondd el neki, amit nekem is!
- De… miért?
- Hát nem érted? Honnan tudod, hogy az te voltál?
Felpattant a fotelből. Ez eddig fel sem merült benne. – De akkor mi volt az? Egy látomás? – megkönnyebbült hirtelen. Aztán újra megrémült. Ha nem ő volt az, akkor ki? Akkor már rég el kellett volna mondania a bátyjának. De ő csak mindig elfutott előle. Nem kellett neki több.
- Bocsánat, most mennem kell!
Mintha elismerően nézett volna rá a nagyapja, de ezzel most nem foglalkozott. Inaszakadtából futott, hazáig, de már nem találta otthon.
- Hol van?
- Kicsoda?
- A bátyám!
- Hát őt keresed… már elindultak. Észak felé. Ha sietsz, még utoléred őket. Panaszkodott rád mostanság.
- Köszönöm! – ezzel ott hagyta az anyját, minden magyarázat nélkül.
Bár már elfáradt, most megemberelte magát, és nem lassított a tempón. Még el kell érnie a bátyját, el kell neki mondania, amit látott!

Már kiért a városból, de sehol, semmi nyomuk. Rohant tovább, és végre néhány kis facsoporton túl meg is pillantotta őket. A bátyja egy hatalmas tölgy előtt állt. Ne voltak sokan, talán öten a bátyjával együtt. Nem tudta, hogy ennyien mégis hova készülnek, de megtorpant.
Ez volt az a tölgy… - körülnézett a helyen, és nyelt egy nagyot – Ez volt az a hely… - tökéletesen emlékezett rá. Úgy érezte, mintha csak abban a rémálomban lenne. Messziről látta a bátyját. Nem mert elindulni. Még ha nem is volt nála kard, túlságosan is rettegett attól az álomtól.

De őhelyette hamarosan valaki más indult el a bátyja felé. Az pedig nem figyelt a közeledő alakra, akinek keze a kardján volt. Belé hasított a felismerés. Tényleg nem ő volt. De akkor…
Rohanni kezdett feléjük, végre meg tudott mozdulni. Hiába rohant, ahogy csak tudott, az a másik már sokkal közelebb volt. A bátyja ránézett, őt viszont még nem vette észre. Valahogy tudatnia kell vele, mi vár rá. Aztán hirtelen őfelé pillantott a bátyja, talán meghallotta a lépteit. Mintha még rá is mosolyogna. Ilyet még nem tett. Legalábbis nem emlékezett rá, hogy bármikor is rá mosolygott volna a bátyja. Talán, mikor kicsi volt még.
- Neee! – megrázta a fejét, most nem erre kellene a bátyjának néznie, hanem afelé, ahonnan a veszély jön.
Hát nem érzi ő? De még pár lépés, és ott van, nem hagyja, hogy megtörténjen, még nem tudja, mit fog tenni, de akkor sem hagyja. Viszont a kard már lendült. Kinyújtotta a kezét. Még egy lépés, és eléri a kardot. Megragadta, a pengét. Érezte, ahogy a húsába váj az éles fém, és simán tovább csusszan. Fájt, de mégis megszorította. De így sem lassított rajta, nem hogy megállította volna. A penge átszúrta a bátyját… a tölgyhöz szegezte. Úgy tűnik erre senki nem számított, a bátyja, és a másik három ugyanolyan meglepetten bámultak a kardra. Majd azok hárman cselekedtek, rávetették magukat a bátyja gyilkosára. Az a kardot kirántotta a bátyjából, de három ellen nem tehetett semmit.

A bátyja teste lecsúszott a tölgy mentén, és ő sem bírt megállni a lábán, de közben átölelte a bátyját.
- Ne… - érezte, hogy könnyek homályosítják el megint a látását, de azt is, hogy megérintik az arcát.
Felnézett a bátyjára. Ő volt az. Döbbenten nézett vissza rá, és erőtlenül. Ilyennek még nem látta. Fájdalom és gyengeség sugárzott ezúttal róla. Mintha nem lett volna önmaga. Mégis, majdnem mosolygott.
- Honnan tudtad?
Nem bírta visszatartani a sírást, megint nem.

Felébredt. Újra. Álom volt. Megint. Az emlékei mostanság gyakran álmok formájában törnek elő. Már több mint 13 éve történt mindez meg. Azóta ő a legidősebb fiú a családban. Az egyetlen is. Kikelt a csupa izzadtság ágyából, és az ablakhoz lépett. A párkányra kellett könyökölnie. Gyengének érezte magát, remegett és hányingere is volt. – Egy újabb rossz előjel… hamarosan új álmok fognak jönni… mint akkor… most mi lesz? – lehunyta a szemét. Nedves homloka a hideg üveghez nyomódott. Meg kellett nyugodnia. Szembe kell majd néznie vele, bármi is legyen az majd. – De miért pont a legszörnyűbb az előfutára? Lehet annál is rosszabb még? - még ha így is lesz, elhatározta, szembe fog nézni vele. Nem úgy, mint akkor. Először. És utána még sokszor. De többé nem. Már régen megfogadta. Mikor a húgát is elvesztette. A saját ostobasága miatt, majdnem úgy, mint a bátyját. Nem, több élet nem fog a lelkén száradni.

Nem tudta, mi ütött belé. Azóta a reggel óta egyre csak ezen járt a feje. Csillámport nem volt nehéz beszereznie. Amikor megkérdezték, mire kell, érezte, hogy elönti a forróság. Bizonyára olyan piros is lehetett, mint amennyire melege lett. Persze, hogy szégyellte, mások előtt, elvégre ő már felnőtt… nem tudta felfogni, mégis mi késztette erre?

Most meg itt ül. Néz ki az ablakon. A sötétbe. Nem, nincs olyan sötét. Telihold. Ezüstös fény. Csillagos ég. Még sosem vette észre, hogy ez ilyen szép lenne. Igaz, még sosem volt ideje így kinézegetni csak az éjszakába. Nemrég ilyenkor még könyveket bújt, minden éjjel, gyér fénynél, a fotelben, míg el nem aludt. De most már nem teheti meg. Aludnia kellene. Néhány óra múlva kelnie kell. De nem bírt. Itt ül megint. Ezúttal nem a könyvek vonzzák. Csak kíváncsi… hátha… ha mégis lennének tündérek… nem, buta, gyerekes képzelgés. Ő már kinőtt ebből. De mégis… nem, sehol, semmi rezzenés. Sehol semmi csillogás. Pedig milyen szép mese is lenne ez. A húgát is foglalkoztatja, minden nap eszébe juttatja azt a reggelt. Talán nem is kéne, anélkül is gondolna rá. Kicsit melegebb lett azóta az idő, reggelente nincs deres csillogás egy ideje. A húga minden reggel reménykedve néz ki az ablakán a házuk előtti kis udvarra, de semmi.

Felkel, és mély levegőt vesz. Ha most tükörbe nézne, legalább olyan piros lenne, mint amikor akkor lehetett, amikor válasz nélkül távozott a boltból. De pár mély levegő, és leküzdi zavarát. Egyáltalán miért? Senki sem látja. Senki sem fogja látni. Halkan nyitja ki az ajtókat, puhán lép a kőpadlóra, egy hang nem hallatszik, míg kijut a kertbe. Ilyenkor már nincs senki az utcán, de azért jobb körülnézni, mielőtt a zsebébe nyúl. Két kis gömbölyű zacskó kerül elő. Remeg a keze, alig bírja kioldani őket. Először csak az egyikbe nyúl bele, markol kicsit belőle. Még egyszer körülnéz. Fellendíti a kezét, a hold felé.

Gyönyörű… másra nem tud gondolni, ahogy a halvány csillogás lefelé száll. Egy újabb marékkal repül csillámpor a levegőbe, ezúttal több. Elmosolyodik. Kedve lenne pörögni, forogni. Mintha kisgyerek lenne. De nem az. Komoly, felelősségteljes felnőtt. Ezért csak lassan sétál előrébb, hogy mindenhova tudja szórni a csillámot. Mintha valami zajt hallott volna közben. De most nem törődik vele, nem is tudja, mi lehetett az. Hát mégsem bírta megállni, forogni kezdett, olyan jól esett neki. Ő is csupa por volt, nem látta, de biztosan csilloghatott most a fekete egyenruhája.

Aztán egy túlzottan ismerős hang szakított hirtelen mindent félbe. Egy hüppögés.
- Nincs… nincsenek is…
Döbbenten nézett az ajtó felé, ahol a húga állt, fehér kis hálóingében. Sötéthez szokott szemei rögtön kiszúrták, hogy valami a lányka szemében is csillog… könnyek… kiment az erő a lábából. Nem, ő nem ezt akarta, tényleg. Most mi lesz?
- De… én… de, vannak, komolyan… kérlek, higgy nekem! – térdre esett.
Elrontott mindent. Nem ennek kellett volna történnie. Ahogy a földet és a kezeit nézte, még látta azt is, hogy róla újabb csillogó kis felhő száll lefelé. Nem mert a húgára nézni, megmoccanni sem. Oda kellene mennie, átölelnie, felvidítania. De így nem teheti meg, ha ő okozta azt a fájdalmat, nem sikerülne most ennyivel.
- Igen?
- Igen… - a nyelvére harapott, még ha kis remény is csillant fel, most nagyon félt.
- És akkor te?
- Én… én… - nem tudott mit mondani, nem mert mit mondani.
- Nem, az nem lehet… vagy mégis? Akkor neked miért fekete a hajad? Miért feketék a szemeid? Miért vagy ilyen magas? – kis kezek emelik fel a fejét, hogy a csillogó sötét szempár az övébe nézhessen.
Egészen megdöbbent. Erre nem számított, a húga segítette ki.
- Én… nem, nem vagyok egészen az… csak… mondtam, hogy egyszer láttam őket… de nem csak egyszer… és nem tudom miért, de elfogadtak… tudod, sokszor voltam kint velük, mint ma is.
- Ma? Ők hol vannak? Elijesztettem őket? De néztelek az ablakból, ők sehol sem voltak itt! És te meg! Azt mondtad, hogy nem lehet velük találkozni, mert félősek!
- Sssh! Ne kiabálj úgy! – kezét a csöpp szájra tette, hogy visszafogja kicsit, de kezdett megkönnyebbülni – Tudod, az az igazság, hogy… hogy nem láthatja mindenki őket…
- És én nem? És te miért?
- Te nem, ez igaz… én pedig… nem tudom. Néha látok dolgokat, amiket mások nem. – és most még teljesen igazat is mond, bár jobb szeretné, ha azt a kislány soha nem látná, amit ő már látott.
- Igen? Még mi mást?
Jaj, ne! Miért kell ezt kérdezned? És miért ilyen élénkek ilyenkor a képek? – elkomorodhatott, mert a húga kicsit szeppentté vált, úgyhogy gyorsan mosolyt erőltetett az arcára.
- Sok mindent! Például a tündéreket, – vagy őket pont nem – de nem csak a télieket, hanem az összes többit is, bizony!
- Komolyan?
- Igen…
- És milyenek, meséld el!
- Nem, azt most már nem! Késő van, és neked aludnod kell, és én is korán kelek, gyerünk aludni, jó?
- De akkor miért voltál itt kint ilyen későn?
- Én… mert… mert ők ezt akarták neked küldeni ajándékba… mert az ő csillámaik reggelre elolvadnának… ezért megkértek engem, hogy ezt…
Kis karok ölelték át szorosan a nyakát. Érezte, ahogy egyre őszintébben képes mosolyogni. Visszaölelt, és egy nagyot sóhajtott.
- De előbb még pörgess meg. Úgy, ahogy te pörögtél előbb! Én kapom, és ezt is szeretném! Mert most is olyan szép! Reggel is ilyen lesz?
- Rendben. – felállt a pihekönnyű kislánnyal – Igen, reggel is ilyen lesz. Sőt, egész nap. Este is. Amíg el nem mossa az eső!
- Juj, de jó!
Egészen hangosan nevetett a kislány, ahogy pörögtek egy jó ideig. Mikor már úgy érezte, az is csoda lesz, ha nem esnek el, megállt és gyorsan letette a kicsit, de nem engedte el. Még mindig forgott körülötte a világ, de hamar elmúlt. Érezte, hogy a húga is alig áll a lábán, sokkal bizonytalanabbul, ahogy ő. Letérdelt mellé, és megvárta, amíg mindketten rendbe jönnek a szédülésből.

- Na, most akkor már elég mára! Sok is volt talán, nyomás aludni, rendben?
- Rendben… - egészen álmos volt már a hangja.
Mosolygott, miközben újra felvette a húgát, és elindult vele befelé. Végül minden jól sült el. Végül mindketten elégedettek lehetnek. Felvitte a szobájába a kislányt, lefektette, betakarta, s addigra az már édesen aludt is. Megsimogatta az arcát és egy puszit is adott neki.
- Aludj jól… még nem tudom mikor, de nemsokára látjuk egymást…
Átment a saját szobájába, és ruhástól végigdőlt az ágyon. Nem érdekelte, hogy minden csupa csillámpor lesz. Amire reggel az anyjuk észreveszi, ő már elég messze lesz, hogy ne tudja ezért megszidni.

- Mitől csillog úgy minden?
- Hogy mitől? Nem is tudom… várj csak, eszembe jutott! Egyszer, nagyon régen, még a nagypapa mesélte nekem. Talán olyan idős voltam, mint te… ne aggódj, emlékszek még rá, minden szavára… talán, ha megkérnéd, neked is elmesélné.
- De én most akarom tudni! Én azt akarom, hogy te meséld el, bátyus!
- Hát rendben, elmesélem. De közben haladjunk, mert dolgom is van.
- Olyan szép így minden… olyan… olyan… mintha…
Miközben fogta a kislány kesztyűs kezét, lehunyta egy pillanatra a szemét. Dehogy mesélt neki a nagyapja. Ő sohasem mesélt. Neki a tanítás volt a feladata. Egészen addig a végzetes napig… aztán ott kellett hagynia. Bár, azt meg kell hagyni, hogy mind a mai napig jobban emlékszik a mogorva öreg minden szavára, mint arra, amit mostanság kellene megtanulnia… nem, már tudnia.
- Mintha mindenhol arany- és ezüstport szórtak volna szét? – nyitotta ki a szemeit, és végignézett a csillogó, havas-deres utcán. Kora reggel volt, a nap most kezdte bontogatni első sugarait, szinte nem is volt itt most más rajtuk kívül az utcán.
- Igen, pontosan! Szóval mit mesélt?
- Ne légy olyan türelmetlen… - nevetett a húgára, aztán újra végignézett a csodán.

Valóban csoda volt az, ami eléjük tárult. Csípős hideg volt, alig voltak kint pár perce, már mindkettejük arca piros volt. Most a nap se melegíthette fel őket, csak hideg sugarakat szórt. Ehelyett a szívüket melegítette fel a gyönyörű látvánnyal, ahogy végigragyogott mindenen, és csillogásra késztette a fagyott járdákat, utakat, oszlopokat, fákat, kerítéseket, egyszerűen mindent…
- Kérlek!
- Ki mondta, hogy nem mondom el? Máris kezdem… - végignézett az utcán, senki nem volt a közelben, nem akarta, hogy meghallja más is, amit most talált ki.
Nem tehetett róla, ha a húgáról volt szó, midig ellágyult. Midig azt szerette volna, ha azon a végtelenül bájos arcon élete végéig csak mosolyt lát. És ezért képes volt álmodozni, butaságokat összehordani, ahogy most is fogja. De azt még mindig nem akarja, hogy ezt más is hallja.
- Tehát, kicsim… tudod, most tél van. Ez a téltündérek ideje. De ha előjönnek, és elég hideg az idő, akkor a ruhájukon lévő ezüst- és arany csillámpor lehullik, olyan hevesen kell futkározniuk, táncolniuk, hogy meg ne fagyjanak.
- Téltündérek?
- Igen. Apró kis teremtmények. Mindnek hosszú, fehér, vagy ezüst hajuk van, fehér bőrük, arany és ezüst ruhájuk, csillámokból szőve. Hangjuk, mint a csengő csilingelése, és jégcipellőkben járnak. Nagyon bájos, kedves teremtmények.
- És miért nem láttam még egyet sem?
- Hogy miért? Hát… mert ők csak éjszaka jönnek elő. Éjjelent karneváloznak az utcán, tereken, mezőkön, még az erdőkben is. Ilyenkor esik le a ruhájukról ez a sok csillám…
- Biztosan nagyon szépek lehetnek…
- Igen. És ezért nem takarítanak fel maguk után, hogy reggelente legalább ennyit láthassunk a szépségükből.
- De jó! De miért csak télen van ez? Miért csak ilyen hidegben látjuk a csillámport?
- Azt… azt azért, mert a téltündérek csak a hidegben szeretnek lenni. Ha nincs hideg, visszatérnek a saját országukba, és nem jönnek a földre mulatni. De ha le is jönnek, és reggel meleg lesz, akkor elolvad a csillámporuk… pont, mint a hó.
- Miért?
- Mert ők a téltündérek… mondom, csak a hideget szeretik. De csak abban is maradnak életben. Mert ha egy is lent maradna köztünk, mire jön a tavasz, akkor ő is elolvadna, egészen. Még egy szem csillám sem maradna utána.
- Jaj, ez borzasztó!
- Nem, nem az… mert sosem maradnak lent, hiszen pontosan tudják, hogy nem szabad lent maradniuk.
- Igen?
- Igen.
- És soha, egyetlen egy sem halt meg még emiatt?
- Azt nem tudom. De szerintem nem, hiszen nagyon okosak is ezek a tündérek…
- Jaj, úgy szeretném látni őket!
- Látni? – hát, azt nem gondolta, hogy itt fognak kilyukadni.
- Igen! Nagyon-nagyon!
- De… azt sajnos nem lehet…
- Miért nem?
- Hogy miért? Mert… mert nagyon félénkek. Ha éjszaka kimennél, bárhova, elbújnának előled.
- De nagyon óvatos lennék! Halkan odaosonnék hozzájuk, és csak nézném őket!
- Nem, nem lehet, még ezt sem sajnos. Még ha hangtalan is vagy, akkor is észrevesznek.
- De miért?
- Mert ők hallják a gondolataidat is!
- És ha nem megyek ki?
Nagyon leleményes! Ebből hogyan mászok ki? – megrázta a fejét, mielőtt tovább gondolkodott volna, hogy erre mit is mondjon.

- Nem lehet. Hiszen tudod, hogy édesapád nem engedné, hogy olyan sokáig fent maradj!
- Miért, mikor jönnek elő?
- Csak hajnalban…
- Óóó… de kár…
- Bizony, meg kell elégedned ezzel, amit itt hagynak reggelente maguk után…
- De te már sokszor fent voltál sokáig! Emlékszek rá, hogy ott szoktál aludni a könyvtárszobában, a fotelben! Mert elalszol, miközben valami nagyon fontosat csinálsz!
- Én… igen…
- Akkor te már biztosan kinéztél az ablakon! Ugye, kinéztél akkor is?
- Öhm… igen, néha…
- És láttad őket?
- Hogy láttam-e?
- Igen! Láttad őket?
- Hát én… igen, egyszer… különben honnan tudnám, hogyan néznek ki?
- Jaj, de jó! Úgy szeretlek! – heves kirohanás, és a derekába csimpaszkodás, már nem lepi meg.

A húga mindig is ilyen volt. Élettel teli, vidám, heves kislány. A család legüdébb tagja. Élvezett vele minden percet. Átölelte, felemelte, és megpörgette a levegőben. Ilyenkor mindig kristálytiszta hangján kacagott, szívből, ahogy csak a gyerekek tudnak, azok, aki még nem tapasztaltak semmi rosszat ebből a világból.
- Én is téged, kis butus!
- Ne hívj butusnak! Én is nagyapához megyek, tanulni! Lehet, hogy én sokkal többet tanulok, mint te valaha is!
Ezen önkéntelenül is nevetnie kellett, nem azért, mert tényleg butaságot mondott a kislány, hanem mert ezt olyan komolyan mondta. Igen, ő is minden nap a nagyapához jár, de ő egészen mást tanul. Írni és olvasni. Hiszen lassan hat éves lesz, itt az ideje. Neki pedig a kezdetektől fogva más volt a dolga. Őt még az apjuk tanította meg írni-olvasni, kicsit korábban is, mint a kislányt. Azóta lassan eltelt tizenkét év, hogy ő ezeket tanulta. És azóta a család már három városban is megfordult. Ő már nem reménykedett abban, hogy valaha is valahol, huzamosabb ideig megtelepedhetnek. Ehhez nem elég híres, gazdag családnak lenni, ehhez meg kell tudni őrizni a család titkait… olyan titkokat, amik jobbak, ha nem kerülnek napvilágra, soha…