Nem tudta, mi ütött belé. Azóta a reggel óta egyre csak ezen járt a feje. Csillámport nem volt nehéz beszereznie. Amikor megkérdezték, mire kell, érezte, hogy elönti a forróság. Bizonyára olyan piros is lehetett, mint amennyire melege lett. Persze, hogy szégyellte, mások előtt, elvégre ő már felnőtt… nem tudta felfogni, mégis mi késztette erre?
Most meg itt ül. Néz ki az ablakon. A sötétbe. Nem, nincs olyan sötét. Telihold. Ezüstös fény. Csillagos ég. Még sosem vette észre, hogy ez ilyen szép lenne. Igaz, még sosem volt ideje így kinézegetni csak az éjszakába. Nemrég ilyenkor még könyveket bújt, minden éjjel, gyér fénynél, a fotelben, míg el nem aludt. De most már nem teheti meg. Aludnia kellene. Néhány óra múlva kelnie kell. De nem bírt. Itt ül megint. Ezúttal nem a könyvek vonzzák. Csak kíváncsi… hátha… ha mégis lennének tündérek… nem, buta, gyerekes képzelgés. Ő már kinőtt ebből. De mégis… nem, sehol, semmi rezzenés. Sehol semmi csillogás. Pedig milyen szép mese is lenne ez. A húgát is foglalkoztatja, minden nap eszébe juttatja azt a reggelt. Talán nem is kéne, anélkül is gondolna rá. Kicsit melegebb lett azóta az idő, reggelente nincs deres csillogás egy ideje. A húga minden reggel reménykedve néz ki az ablakán a házuk előtti kis udvarra, de semmi.
Felkel, és mély levegőt vesz. Ha most tükörbe nézne, legalább olyan piros lenne, mint amikor akkor lehetett, amikor válasz nélkül távozott a boltból. De pár mély levegő, és leküzdi zavarát. Egyáltalán miért? Senki sem látja. Senki sem fogja látni. Halkan nyitja ki az ajtókat, puhán lép a kőpadlóra, egy hang nem hallatszik, míg kijut a kertbe. Ilyenkor már nincs senki az utcán, de azért jobb körülnézni, mielőtt a zsebébe nyúl. Két kis gömbölyű zacskó kerül elő. Remeg a keze, alig bírja kioldani őket. Először csak az egyikbe nyúl bele, markol kicsit belőle. Még egyszer körülnéz. Fellendíti a kezét, a hold felé.
Gyönyörű… másra nem tud gondolni, ahogy a halvány csillogás lefelé száll. Egy újabb marékkal repül csillámpor a levegőbe, ezúttal több. Elmosolyodik. Kedve lenne pörögni, forogni. Mintha kisgyerek lenne. De nem az. Komoly, felelősségteljes felnőtt. Ezért csak lassan sétál előrébb, hogy mindenhova tudja szórni a csillámot. Mintha valami zajt hallott volna közben. De most nem törődik vele, nem is tudja, mi lehetett az. Hát mégsem bírta megállni, forogni kezdett, olyan jól esett neki. Ő is csupa por volt, nem látta, de biztosan csilloghatott most a fekete egyenruhája.
Aztán egy túlzottan ismerős hang szakított hirtelen mindent félbe. Egy hüppögés.
- Nincs… nincsenek is…
Döbbenten nézett az ajtó felé, ahol a húga állt, fehér kis hálóingében. Sötéthez szokott szemei rögtön kiszúrták, hogy valami a lányka szemében is csillog… könnyek… kiment az erő a lábából. Nem, ő nem ezt akarta, tényleg. Most mi lesz?
- De… én… de, vannak, komolyan… kérlek, higgy nekem! – térdre esett.
Elrontott mindent. Nem ennek kellett volna történnie. Ahogy a földet és a kezeit nézte, még látta azt is, hogy róla újabb csillogó kis felhő száll lefelé. Nem mert a húgára nézni, megmoccanni sem. Oda kellene mennie, átölelnie, felvidítania. De így nem teheti meg, ha ő okozta azt a fájdalmat, nem sikerülne most ennyivel.
- Igen?
- Igen… - a nyelvére harapott, még ha kis remény is csillant fel, most nagyon félt.
- És akkor te?
- Én… én… - nem tudott mit mondani, nem mert mit mondani.
- Nem, az nem lehet… vagy mégis? Akkor neked miért fekete a hajad? Miért feketék a szemeid? Miért vagy ilyen magas? – kis kezek emelik fel a fejét, hogy a csillogó sötét szempár az övébe nézhessen.
Egészen megdöbbent. Erre nem számított, a húga segítette ki.
- Én… nem, nem vagyok egészen az… csak… mondtam, hogy egyszer láttam őket… de nem csak egyszer… és nem tudom miért, de elfogadtak… tudod, sokszor voltam kint velük, mint ma is.
- Ma? Ők hol vannak? Elijesztettem őket? De néztelek az ablakból, ők sehol sem voltak itt! És te meg! Azt mondtad, hogy nem lehet velük találkozni, mert félősek!
- Sssh! Ne kiabálj úgy! – kezét a csöpp szájra tette, hogy visszafogja kicsit, de kezdett megkönnyebbülni – Tudod, az az igazság, hogy… hogy nem láthatja mindenki őket…
- És én nem? És te miért?
- Te nem, ez igaz… én pedig… nem tudom. Néha látok dolgokat, amiket mások nem. – és most még teljesen igazat is mond, bár jobb szeretné, ha azt a kislány soha nem látná, amit ő már látott.
- Igen? Még mi mást?
Jaj, ne! Miért kell ezt kérdezned? És miért ilyen élénkek ilyenkor a képek? – elkomorodhatott, mert a húga kicsit szeppentté vált, úgyhogy gyorsan mosolyt erőltetett az arcára.
- Sok mindent! Például a tündéreket, – vagy őket pont nem – de nem csak a télieket, hanem az összes többit is, bizony!
- Komolyan?
- Igen…
- És milyenek, meséld el!
- Nem, azt most már nem! Késő van, és neked aludnod kell, és én is korán kelek, gyerünk aludni, jó?
- De akkor miért voltál itt kint ilyen későn?
- Én… mert… mert ők ezt akarták neked küldeni ajándékba… mert az ő csillámaik reggelre elolvadnának… ezért megkértek engem, hogy ezt…
Kis karok ölelték át szorosan a nyakát. Érezte, ahogy egyre őszintébben képes mosolyogni. Visszaölelt, és egy nagyot sóhajtott.
- De előbb még pörgess meg. Úgy, ahogy te pörögtél előbb! Én kapom, és ezt is szeretném! Mert most is olyan szép! Reggel is ilyen lesz?
- Rendben. – felállt a pihekönnyű kislánnyal – Igen, reggel is ilyen lesz. Sőt, egész nap. Este is. Amíg el nem mossa az eső!
- Juj, de jó!
Egészen hangosan nevetett a kislány, ahogy pörögtek egy jó ideig. Mikor már úgy érezte, az is csoda lesz, ha nem esnek el, megállt és gyorsan letette a kicsit, de nem engedte el. Még mindig forgott körülötte a világ, de hamar elmúlt. Érezte, hogy a húga is alig áll a lábán, sokkal bizonytalanabbul, ahogy ő. Letérdelt mellé, és megvárta, amíg mindketten rendbe jönnek a szédülésből.
- Na, most akkor már elég mára! Sok is volt talán, nyomás aludni, rendben?
- Rendben… - egészen álmos volt már a hangja.
Mosolygott, miközben újra felvette a húgát, és elindult vele befelé. Végül minden jól sült el. Végül mindketten elégedettek lehetnek. Felvitte a szobájába a kislányt, lefektette, betakarta, s addigra az már édesen aludt is. Megsimogatta az arcát és egy puszit is adott neki.
- Aludj jól… még nem tudom mikor, de nemsokára látjuk egymást…
Átment a saját szobájába, és ruhástól végigdőlt az ágyon. Nem érdekelte, hogy minden csupa csillámpor lesz. Amire reggel az anyjuk észreveszi, ő már elég messze lesz, hogy ne tudja ezért megszidni.
