- Mitől csillog úgy minden?
- Hogy mitől? Nem is tudom… várj csak, eszembe jutott! Egyszer, nagyon régen, még a nagypapa mesélte nekem. Talán olyan idős voltam, mint te… ne aggódj, emlékszek még rá, minden szavára… talán, ha megkérnéd, neked is elmesélné.
- De én most akarom tudni! Én azt akarom, hogy te meséld el, bátyus!
- Hát rendben, elmesélem. De közben haladjunk, mert dolgom is van.
- Olyan szép így minden… olyan… olyan… mintha…
Miközben fogta a kislány kesztyűs kezét, lehunyta egy pillanatra a szemét. Dehogy mesélt neki a nagyapja. Ő sohasem mesélt. Neki a tanítás volt a feladata. Egészen addig a végzetes napig… aztán ott kellett hagynia. Bár, azt meg kell hagyni, hogy mind a mai napig jobban emlékszik a mogorva öreg minden szavára, mint arra, amit mostanság kellene megtanulnia… nem, már tudnia.
- Mintha mindenhol arany- és ezüstport szórtak volna szét? – nyitotta ki a szemeit, és végignézett a csillogó, havas-deres utcán. Kora reggel volt, a nap most kezdte bontogatni első sugarait, szinte nem is volt itt most más rajtuk kívül az utcán.
- Igen, pontosan! Szóval mit mesélt?
- Ne légy olyan türelmetlen… - nevetett a húgára, aztán újra végignézett a csodán.
Valóban csoda volt az, ami eléjük tárult. Csípős hideg volt, alig voltak kint pár perce, már mindkettejük arca piros volt. Most a nap se melegíthette fel őket, csak hideg sugarakat szórt. Ehelyett a szívüket melegítette fel a gyönyörű látvánnyal, ahogy végigragyogott mindenen, és csillogásra késztette a fagyott járdákat, utakat, oszlopokat, fákat, kerítéseket, egyszerűen mindent…
- Kérlek!
- Ki mondta, hogy nem mondom el? Máris kezdem… - végignézett az utcán, senki nem volt a közelben, nem akarta, hogy meghallja más is, amit most talált ki.
Nem tehetett róla, ha a húgáról volt szó, midig ellágyult. Midig azt szerette volna, ha azon a végtelenül bájos arcon élete végéig csak mosolyt lát. És ezért képes volt álmodozni, butaságokat összehordani, ahogy most is fogja. De azt még mindig nem akarja, hogy ezt más is hallja.
- Tehát, kicsim… tudod, most tél van. Ez a téltündérek ideje. De ha előjönnek, és elég hideg az idő, akkor a ruhájukon lévő ezüst- és arany csillámpor lehullik, olyan hevesen kell futkározniuk, táncolniuk, hogy meg ne fagyjanak.
- Téltündérek?
- Igen. Apró kis teremtmények. Mindnek hosszú, fehér, vagy ezüst hajuk van, fehér bőrük, arany és ezüst ruhájuk, csillámokból szőve. Hangjuk, mint a csengő csilingelése, és jégcipellőkben járnak. Nagyon bájos, kedves teremtmények.
- És miért nem láttam még egyet sem?
- Hogy miért? Hát… mert ők csak éjszaka jönnek elő. Éjjelent karneváloznak az utcán, tereken, mezőkön, még az erdőkben is. Ilyenkor esik le a ruhájukról ez a sok csillám…
- Biztosan nagyon szépek lehetnek…
- Igen. És ezért nem takarítanak fel maguk után, hogy reggelente legalább ennyit láthassunk a szépségükből.
- De jó! De miért csak télen van ez? Miért csak ilyen hidegben látjuk a csillámport?
- Azt… azt azért, mert a téltündérek csak a hidegben szeretnek lenni. Ha nincs hideg, visszatérnek a saját országukba, és nem jönnek a földre mulatni. De ha le is jönnek, és reggel meleg lesz, akkor elolvad a csillámporuk… pont, mint a hó.
- Miért?
- Mert ők a téltündérek… mondom, csak a hideget szeretik. De csak abban is maradnak életben. Mert ha egy is lent maradna köztünk, mire jön a tavasz, akkor ő is elolvadna, egészen. Még egy szem csillám sem maradna utána.
- Jaj, ez borzasztó!
- Nem, nem az… mert sosem maradnak lent, hiszen pontosan tudják, hogy nem szabad lent maradniuk.
- Igen?
- Igen.
- És soha, egyetlen egy sem halt meg még emiatt?
- Azt nem tudom. De szerintem nem, hiszen nagyon okosak is ezek a tündérek…
- Jaj, úgy szeretném látni őket!
- Látni? – hát, azt nem gondolta, hogy itt fognak kilyukadni.
- Igen! Nagyon-nagyon!
- De… azt sajnos nem lehet…
- Miért nem?
- Hogy miért? Mert… mert nagyon félénkek. Ha éjszaka kimennél, bárhova, elbújnának előled.
- De nagyon óvatos lennék! Halkan odaosonnék hozzájuk, és csak nézném őket!
- Nem, nem lehet, még ezt sem sajnos. Még ha hangtalan is vagy, akkor is észrevesznek.
- De miért?
- Mert ők hallják a gondolataidat is!
- És ha nem megyek ki?
Nagyon leleményes! Ebből hogyan mászok ki? – megrázta a fejét, mielőtt tovább gondolkodott volna, hogy erre mit is mondjon.
- Nem lehet. Hiszen tudod, hogy édesapád nem engedné, hogy olyan sokáig fent maradj!
- Miért, mikor jönnek elő?
- Csak hajnalban…
- Óóó… de kár…
- Bizony, meg kell elégedned ezzel, amit itt hagynak reggelente maguk után…
- De te már sokszor fent voltál sokáig! Emlékszek rá, hogy ott szoktál aludni a könyvtárszobában, a fotelben! Mert elalszol, miközben valami nagyon fontosat csinálsz!
- Én… igen…
- Akkor te már biztosan kinéztél az ablakon! Ugye, kinéztél akkor is?
- Öhm… igen, néha…
- És láttad őket?
- Hogy láttam-e?
- Igen! Láttad őket?
- Hát én… igen, egyszer… különben honnan tudnám, hogyan néznek ki?
- Jaj, de jó! Úgy szeretlek! – heves kirohanás, és a derekába csimpaszkodás, már nem lepi meg.
A húga mindig is ilyen volt. Élettel teli, vidám, heves kislány. A család legüdébb tagja. Élvezett vele minden percet. Átölelte, felemelte, és megpörgette a levegőben. Ilyenkor mindig kristálytiszta hangján kacagott, szívből, ahogy csak a gyerekek tudnak, azok, aki még nem tapasztaltak semmi rosszat ebből a világból.
- Én is téged, kis butus!
- Ne hívj butusnak! Én is nagyapához megyek, tanulni! Lehet, hogy én sokkal többet tanulok, mint te valaha is!
Ezen önkéntelenül is nevetnie kellett, nem azért, mert tényleg butaságot mondott a kislány, hanem mert ezt olyan komolyan mondta. Igen, ő is minden nap a nagyapához jár, de ő egészen mást tanul. Írni és olvasni. Hiszen lassan hat éves lesz, itt az ideje. Neki pedig a kezdetektől fogva más volt a dolga. Őt még az apjuk tanította meg írni-olvasni, kicsit korábban is, mint a kislányt. Azóta lassan eltelt tizenkét év, hogy ő ezeket tanulta. És azóta a család már három városban is megfordult. Ő már nem reménykedett abban, hogy valaha is valahol, huzamosabb ideig megtelepedhetnek. Ehhez nem elég híres, gazdag családnak lenni, ehhez meg kell tudni őrizni a család titkait… olyan titkokat, amik jobbak, ha nem kerülnek napvilágra, soha…
