Remegett. Csak azt tudta, hogy mit kell tennie. Azt nem, hogy mi lesz ennek a következménye. Vagyis mi lesz a teljes következménye. Bizonyos részleteket látott, bizonyos részleteket pedig mintha valaki nem akarta volna, hogy lásson. Nem tudta, hogy ki. Eddig nem volt senki ott. De utoljára érzett valami jelenlétet. Valaki jelenlétét. Nem volt szokásos. Nem csak egy látomás volt. Nem egy olyan dolog volt, amit megváltoztathat. Inkább olyan volt, mint egy utasítás. Egy felszólítás. Hogy meg kell tennie. Meg kell tennie, ha meg akarja menteni azokat, akiket szeret. Még ha ez áldozattal is jár. Hiába szereti őt is. Ő volt az első, a legjobb barátja… talán azóta az egyetlen is. De elhatározta, hogy megteszi. Mert azt akarja, hogy azok, akik megmaradtak neki, hosszú, teljes életet élhessenek. Mert azt akarja, hogy az apja megbocsásson neki. Mert a bátyja emlékét nem akarja bemocskolni. Mert a húga emlékét is tisztán akarja megőrizni. Se gyávasággal, se felesleges vérontással nem akarja egyik képet sem szennyezni. Mert azt akarja, hogy a menyasszonya megtalálja a boldogságot, még ha nem is mellette. Talán nem is tudná mellette, hiszen ő nem szerelmes a lányba. De szereti, majdnem, mint a húgát szerette.

Tudta, hogy itt most senki sem érti, mit akar tenni. De sikerült kikönyörögnie, hogy legalább megpróbálhassa. Ki tudott mondani néhány olyan szót, amivel sikerült meggyőznie a vezért, még ha ő itt egy egyszerű közlegény is.
Cseppet sem volt magabiztos. Lehet, hogy most tényleg hülyét csinál magából, mindenki előtt. Lehet, hogy semmi sem fog történni. Lehet, hogy csak annyit sikerül elérnie, hogy most, itt hiába hal meg. Nem, már nem fél attól, hogy meghal. Vagyis, dehogynem. Nagyon is fél. Alig bírja visszatartani magát. Csak azért nem látni, hogy remeg minden porcikájában, mert megy, előre és ökölbe szorítja a kezeit.

Megállt a szakadék szélén. Nem volt túl mély, se túl meredek, de éppen elég ahhoz, hogy megnehezítse mindkét fél helyzetét. Végignézett a lent sorakozó tömegen. Szinte mind egyformák voltak, semmi különbség a ruhákban. Mégis hamar megtalálta azt, akit keresett. Ilyen messziről is fölismerte azt a tekintetet. Gyerekkorában látta először. De azokat a szemeket egészen máshogy is látta, nem olyannak, mint most. De azok a szemek már nincsenek meg. Hiába próbálta, szinte bárhogyan, hogy visszahozza azt a tekintetet, nem sikerült. Sehogy sem. Ennek még most sem akart hinni, még ha azzal áltatta is magát, hogy belenyugodott ebbe. Érezte a szúrós pillantást magán. Hiába szegeződött rá több ezer szempár, ő csak ezt az egyet érezte. Nem állhatott így sokáig, tétlenül. De nehéz volt elszánnia magát.

Nem kellett eget rengető dolgot csinálnia ahhoz, hogy elindítsa, csak két mondatot kimondani, egészen halkan. Legalábbis ezt látta néhány napja. És remélte, hogy ezúttal sem csak látta, hanem tudta is.
- Én átveszem a fájdalmadat. Te átveszed a vereségemet. – senki sem hallhatta ezt, talán még azt sem látták, hogy mozog a szája, de ennyinek is elégnek kellett lennie.
A következő pillanatban mégsem történt semmi. Csak annyi, hogy egészen megkönnyebbülve érezte magát, talán pont ezért. Már nem tartotta ökölbe szorítva a kezeit, egészen lazán állt. Már nem volt mit tenni, lehunyta a szemeit. Úgy érezte, hogy ő megtette azt, amit megtehetett. Most már vége lesz, mindennek.

Aztán csukott szemével is iszonytató világosságot látott, és fájdalom járta át a testét. Nem számított rá, hogy ilyen hamar vége lesz. Kinyitotta a szemét, de egy ideig nem látott semmit, csak fényességet. Aztán, miután elmúlt a fény, megértette, ez nem a támadás volt, amire számított. Azt viszont nem tudta, pontosan mi is lehetett, de iszonyatosan fájt. Viszont a fájdalom lassan zsibbadásba ment át, és már a fejét is képes volt feljebb emelni egy időre. Amit látott, megdöbbentette. Lovasok száguldottak el mellette, néha fölötte, s nem egyszer rajta keresztül. Nyilak röpködtek, s a szakadék aljában zűrzavar támadt. Hogy mi volt ez? Biztos volt benne, hogy nekik fele ennyi lovasuk sem volt… negyed ennyi sem… mégis, csak özönlöttek lefelé. Nem bírta nézni, térdeire ereszkedett. Úgy érezte, minden erő kiszállt belőle, meg se tud többé moccanni. Az is erőfeszítésébe került, hogy a földön megtámaszkodjon.

Nem érezte az idő múlását, egyszer csak arra eszmélt, hogy iszonyatos fájdalom hasít jobb vállába. Odakapott, de nem volt ott semmi. Pár pillanat múlva viszont megérezte a vér melegségét, ahogy átáztatta a ruháját, a hátán és a mellkasánál is. Mintha átlőtték volna valamivel. De mégis, semmi sem volt ott… csak a lyuk és a vér.
Lépteket hallott. Az őrült dübörgésen, kiáltozáson keresztül ezeket az apró zajokat olyan tisztán kivette, mintha egy üres kőcsarnokban lenne. Valaki közeledett felé. Pontosan tudta, hogy ő volt. Összeszedte magát, lassan, nagyon lassan felállt. Nem akart előre nézni, mégis megtette. Még nem volt túl közel hozzá. A vállából egy nyílvessző állt ki, a jobb vállából. Könnyeden, határozottan lépdelt felé. Érezte, ahogy kirázza a hideg. Legszívesebben elfutott volna, de a lábai gyökeret vertek a talajba. Aztán egy lovas feléje csapott. Eltalálta. Az oldalánál, pont ahol egyszer őt vágta meg. Érezte, hogy a nem is olyan rég összeforrt seb szinte ugyanott szakadt fel, és a vállában lévő sérülés már semmiségnek tűnt ehhez képest. Újra térdre esett, de most csak fél kézzel támaszkodott a földre, másik kezével az oldalát fogta. Ismerős érzés volt, ahogy karját eláztatja a vér, ahogy a világ elkezd körülötte forogni, ahogy egyre többet kell pislognia, hogy eltűnjenek szeme elől a fekete foltok…

Egyszer csak az agyontaposott füvön, amit néha egészen rendesen látott a foltokon túl, egy pár csizma jelent meg. Megijedt, pedig számíthatott volna rá. Hiszen nem volt kérdéses, ki felé jött akkor ő…
Nem tudta, honnan veszi az erőt, pont, ahogy akkor sem tudta, de felpattant a földről. Csak egy pillanatra hezitált, amíg újra a kegyetlen szempárba nézett. Utálta a vörös színt. Egyre jobban. Közben hátrálni kezdett.
- Ez mi?
Nem válaszolt a kérdésre. Akkor nem volt gyáva. Most nagyon is annak érezte magát. Ugyanúgy fájt levegőt venni. Ugyanúgy érezte, hogy egyre gyengébb. Ugyanúgy tudta, hogy mit kellene tennie. De ugyanúgy nem tudta megtenni. Most viszont még ahhoz sem volt bátorsága, hogy kitartson. Hogy ő nyerjen. Nem, itt már egyikük sem nyerhet. De azt sem tudta, mi mást tehetnének egyáltalán. Csak annyit tudott, hogy most azonnal el kell tűnnie az ilyen szemek elől. Tudta, hogy ő nem hezitálna. És nem is kellene megerőltetnie magát, hogy most végezzen vele, hiszen alig áll a lábán. Ellenben ő… mintha meg sem érezte volna… - Én átveszem a fájdalmadat… - csak most értette meg, mit jelentenek ténylegesen ezek a szavak. Talán, ha előbb is tudta volna, ne tette volna meg. Hát ezért nem látott mindent.

Hogyan tudott futni? Hogyan volt képes ilyen gyorsan egymás után pakolni a lábait, amiken már alig állt? Egyáltalán hogyan képes még megállni rajtuk? Nem értette, de csak futott, eleinte csak a lovasok között, nem kellett manővereznie, egyszerűen átment rajtuk. Nem értette, hogyan lehetséges ez, de nem is foglalkozott ezzel. Aztán már fák között, ez nehezebb volt. És hallotta a megszaporázott lépteket, ahogy követik. Nincs értelme menekülnie. De mégis megpróbálta, amíg bírja, addig menni fog. Hogy merre, az mindegy, csak ne lássa még egyszer azokat a szemeket.
De az erdő ilyenkor kifog rajta. Egyszer még elkerülheti, hogy ne essen el a gyökerekben, de másodjára már kigáncsolják. Úgy érzi, nagyon nagyot esett. Nem bírna még egyszer felkelni. Soha többet. Hiába volt ott a sürgető késztetés, mégis… nem bírt megmoccanni. És nem is kellett sokat várnia, hogy utolérjék.

Egyszer csak elhallgattak a léptek, pontosan mellette. Aztán két kézzel megragadták, felemelték, és egy fatörzshöz nyomták.
- Azt kérdeztem, mi ez?
- Nem… tudom… - nehezére esett beszélni is, de azért kinyitott a szemét.
Látta a csodálkozást a másik szemében, ahogy végignéz rajta.
- Mi ez? – hirtelen elengedték a kezek, és lecsúszott a törzs mentén a földre, ő pedig hátrébb lépett néhányat.- Mit csináltál? Teljesen megőrültél?
- Nem… én. – ökölbe szorultak a kezei, látta, ahogy újra csak a kegyetlenség költözik azokba a szemekbe. – Nem emlékszel? Pedig nem is volt olyan régen… én megmondtam, hogy ha kell, megöllek… és ha kell, meghalok…
- Na igen, majd te! Te nem tudsz ölni!
Megint elhomályosult a látása, de ezúttal nem a fekete foltok miatt. Ő tényleg nem akart ölni. A nagyapja mindig azt tanította neki, hogy minden élet értékes, és nem vehetjük csak úgy el. Egy levelet, egy virágot nem szabad értelmetlenül leszakítani. És soha nem tette meg, egészen addig… azt sem akarta… nem annak tervezte… csak az a lány… miért akarta ennyire megvédeni azt, akinek ilyen kegyetlen szemei vannak? A szerelem tényleg vak lenne? Miért kellett elé állnia. Őt sem akarta megölni… de a lány mégis meghalt… és bárhogy szépíthette volna, akkor is ő tette…
- Nem… talán nem. De attól még meg fogom tenni. Ezúttal…
- Ezúttal! Csak beszélsz!
- Az… most mindegy… - egyre nehezebbé vált már a beszéd is.
Nem, még nagyon messze volt attól, hogy meghaljon. Érezte, tudta. Amíg valami ennyire fáj, addig kizárt, hogy meghaljon… most még nem fog, még egy kicsit bírja. Aztán megérezte a kard hideg pengéjét. Egyenesen a torkához szorítva. Nem okozott neki sebet, vagy fájdalmat. De fenyegető volt a jelenléte. Ott volt, és tudta, hogy az a kéz nem gondolja meg kétszer, hogy meglendítse.

Három újabb nyílvessző, egy elsüvített mellettük, egy a fa törzsébe csapódott, egy pedig a másik hátába. Bár a lendülettől majdnem ráesett, de ezen kívül annyi történt csak, hogy kiesett a kezéből a kard. Ő viszont nem bírta ki, hogy ne ordítson fel a fájdalomtól. Egyik kezével, amivel nem az oldalát fogta, belemarkolt a fűbe, de aztán kiszállt az erő belőle, és már nem tudott harcolni a sötétség ellen.