Árnyékok voltak körülötte. Egy réten volt. Nem volt túl ismerős, de mintha már járt volna arra párszor. Hiszen csak nem régen érkeztek erre a környékre, még semmi sem elég ismerős.
A bátyja egy hatalmas tölgy előtt állt. Mint mindig, az egyenruhájában. Büszkén, magabiztosan. De nem elbizakodottan. Látszott rajta, hogy nagyon elszánt. A szemében ott égett az a jól ismert tűz. Mindent mindig úgy tett, hogy ott volt ez a tűz a szemében. Mindig nagyon tudott azért küzdeni, ami neki kellett, legyen az bármi. Büszke volt rá mindig is. Egyszerre csodálta és irigyelte. Nem azt, amit tennie kellett, hanem azt, ahogyan tette. Méltó harcos volt, fiatal kora ellenére. Persze, ő még most csak feleannyi idős szinte, és teljesen mást kell csinálnia. Soha nem is tudná azt, amit a bátyja, főleg azok után, amit a nagyapa tanított neki. Azt tanította…
Mintha nem bírná irányítani a testét. Nem szándékozta, de mégis elindult a bátyja felé. Mitől olyan határozott? Nem érti. Miét érzi magát olyan elszántnak? Nem érti. Azt se tudja, mire fel van ez az elszántság. Nem érti. Miért megy oda, ha nem is áll szándékában? Meg se fordult a fejében. Nincs mit mondania neki. Mégis, olyan határozottan halad előre, mintha nem ő irányítaná a testét. Megáll előtte. A bátyja szigorúan néz rá. Pont, mint a beosztottaira. Igen, mindenkire így néz majdnem. És csak vár úgy, mintha azt akarná, bökje már ki, mit akar tőle. – Furcsa. Miért vagyok ilyen magas? Majdnem csak előre néz… mintha egyforma magasak lennénk? Az lehetetlen, tegnap még… - amíg ezen gondolkozik, keze előre lendül. Nem számított rá. A bátyja még kevésbé, közben másfelé is tekintett, mintha meglátott volna valakit. Eddig nem érezte, hogy valami lenne a kezében. Pedig ott van. Egy kard. A bátyjának esélye sem lenne kivédenie, keresztül fut rajta, bele a fatörzsbe. Érzi, ahogy vér fröccsen az arcára, kezére…
- Neeem! – lihegve ül fel az ágyában, belemarkol a takaróba.
Pislog néhányat maga elé. – Álom volt csak?
- Mi történt? – a bátyja komor, álmos hangját hallja meg, meglehetősen neheztelve néz rá.
Kipattan az ágyból. – Él, még él! De akkor miért tettem? Mi volt ez? Én meg akartam ölni? Mi van, ha meg fogom? – nem tudja, miért gondolja ezt, de megijed. Saját magától. A gondolataitól. Persze egy egyenlő harcban esélye sem lenne, hiszen a bátyja igazi harcos, katona, míg ő… éppen hogy megismerkedett azzal, hogyan védje meg magát vészhelyzetben. De egy olyan helyzetben…
- Na, mi van már? Rosszat álmodtál? – a bátyja kikelt az ágyból, talán meg akarta nyugtatni.
Nem volt szokása, de mégis. Felé jött. Rettenetesen félt. Szinte remegett. Félt attól, hogy megteszi. Egyszerűen sarkon fordult, és kirohant a szobából. Lefelé a lépcsőn, végig a folyosón, ki a házból, a kertből, az utcára. De nem állt meg. Teljes erejéből futott, rohant, amíg a lába bírta. Nem figyelte merre rohan. Végül kiért a városka melletti tóhoz. Alig bírt megállni, ha nem kapaszkodik bele a kirakott korlátba, talán bele is esik a vízbe.
A korlátra támaszkodott, remegett mindene. A futás is kimerítette, de leginkább iszonyatosan félt. Ilyet még nem érzett. Azt nem tette véletlenül… meg akarta ölni… de miért?
Térdre rogyott, összeszorította a szemeit. Nem bírta ki, feltört belőle a sírás. Hangosan, rázkódott tőle. Könnyek áztatták az arcát. A fejét a térdére hajtotta, kezeivel a sáros földbe markolt. Megpróbálta abbahagyni, de nem ment könnyen.
Mikor végre sikerült, lassan feljebb tápászkodott. Égett az arca, amit megpillantott a tó csillogó felszínén tükröződni. Nem hitt a szemének. Átbújt a korlát alatt, de nem változott semmit. Véres volt. Csupa vér. Egészen sötét. Fel akart ugrani, de csak jól beütötte a fejét így a korlátba és visszaesett. Egészen közel került az arca a víztükörhöz. És még mindig vércsíkok szabdalták fel. Ezúttal óvatosan hátrált ki a korlát alól. A térdeire nézett. A nadrágja is csupa vér volt. Lüktetett a feje, legfőképpen ott, ahol beütötte. Nem értette. Hozzáért az arcához. A keze is véres lett… mind a kettő. Még most sem akarta elhinni. Gyorsan visszamászott a korlát alá, és lenyomta a fejét a víz alá. Nem tudta elhinni. Ez mitől lett volna? Ne lehetett, csak képzelődött. Nem érezte a vér illatát sem. Az ízét sem. Azért mielőtt kihúzta volna a fejét a vízből, alaposan megmosta az arcát. Mellesleg a jéghideg víz kicsit jót tett a fejének is. Megpróbált felkelni, de nagyon szédült. Még a korlátba kapaszkodva sem tudott állva maradni. Újra belenézett a víztükörbe. Kicsit hullámzott ugyan a tükörképe, de ezúttal nem volt vér rajta. Talán, csak képzelődött. Biztosan nincs köze ahhoz az álomhoz… biztosan nem jelent olyasmit, hogy ő ezt meg akarta tenni… vagy hogy bűnös lenne… mi van, ha meg fogja tenni? Rettegett tőle. Nem akart ilyet tenni. A nagyapa mindig azt tanította, hogy minden élet értékes. Hogy egy szál füvet nem szabad értelem nélkül letépni, egy állat vérét nem szabad ontani oktalanul – Vérét ontani? Pontosan ezt tettem… a bátyámmal… -, nem hogy egy emberét. A nyelvére harapott. Nem fog még egyszer sírni. Már nem annyira kisfiú. És nem fog ilyet tenni. Nem akar ilyet tenni. De az álmában sem akarta… nem akarta megölni… és ha nem találkozik vele, akkor nem is fogja tudni… reméli.
Kerüli, ahogyan csak tudja. Ami nem olyan egyszerű, mert a bátyja nagyon kíváncsivá vált azóta az este óta. Nem, soha nem volt meg az az igazi testvér viszony közöttük, de tisztelte a bátyját, és az se nagyon avatkozott az életébe. De most. Szinte alig tud mindig meglógni előle. Nem egyszer kellett már elfutnia. Talán azt hiszi, hogy fél tőle. Pedig nem. Attól fél, hogy megteszi… hogy megöli…
Folyton ezen jár a feje, nappal, éjjel. Alig bír enni, és aludni sem mert nagyon. Főleg nem a bátyjával egy szobában. A koncentrálás sem megy túl jól, nem bír a könyvekre, a receptekre figyelni. A nagyapa nem egyszer megszidta már, hogy milyen rendetlen és figyelmetlen lett mostanság.
Most sem reggelizett, mert ő ott ült az asztalnál. Ma elmegy. Hosszabb időre. Talán nem is tér vissza. A harcmezők veszélyesek. Meghalhat. Megölhetik. Akár meg is ölhette volna, ő is. De ő nem akarja, inkább el sem búcsúzik tőle. Még ha soha nem is látják egymást. Mostanában egyre jobban érzi, hogy milyen neheztelően tud rá nézni. Egyszer, mintha szomorúságot is felfedezett volna a szemében, mikor megkérdezte, miért fut el folyton előle? De ő nem foglalkozott vele. Inkább nem. A bátyja nem tudja, hogy az ő érdekében ilyen. Mert mi van, ha megtörténik?
- Hé, te gyerek! Hát nem itt tanulsz?
A háta mögül kiabált a nagyapja. Elment a házuk mellett, és az öreg jött ki utána.
- Én… sajnálom. – meglepődött, de nem mutatta.
Lassan megfordult, és követte a nagyapját visszafelé. Bementek a házba, most rajtuk kívül nem volt senki itt. De nem a pincébe indultak, mint szokásosan, hanem a nagyapja megragadta és lenyomta az egyik fotelbe.
- És most elmondod, hogy mi a bajod, mert különben szégyenszemre kidoblak, és nem tanítalak tovább.
Egyszerűen kijelentette. Nem követelőzött, csak közölte a tényeket. Pár pillanatig csak elképedve nézte a ráncos, öreg arcot. Úgy érezte, ne tud ilyen szörnyűséget elmondani senkinek sem. Neki sem. De aztán a hideg, szigorú szemek valahogy mégis szóra bírták. Elmondott mindent. Mikor befejezte, egy hatalmas pofont kapott. Eddig nem is sejtette, hogy ekkora erő lakozhatott azokban az öreg, csontos kezekben.
- Te hülyegyerek! Most azonnal kérj tőle bocsánatot! És mondd el neki, amit nekem is!
- De… miért?
- Hát nem érted? Honnan tudod, hogy az te voltál?
Felpattant a fotelből. Ez eddig fel sem merült benne. – De akkor mi volt az? Egy látomás? – megkönnyebbült hirtelen. Aztán újra megrémült. Ha nem ő volt az, akkor ki? Akkor már rég el kellett volna mondania a bátyjának. De ő csak mindig elfutott előle. Nem kellett neki több.
- Bocsánat, most mennem kell!
Mintha elismerően nézett volna rá a nagyapja, de ezzel most nem foglalkozott. Inaszakadtából futott, hazáig, de már nem találta otthon.
- Hol van?
- Kicsoda?
- A bátyám!
- Hát őt keresed… már elindultak. Észak felé. Ha sietsz, még utoléred őket. Panaszkodott rád mostanság.
- Köszönöm! – ezzel ott hagyta az anyját, minden magyarázat nélkül.
Bár már elfáradt, most megemberelte magát, és nem lassított a tempón. Még el kell érnie a bátyját, el kell neki mondania, amit látott!
Már kiért a városból, de sehol, semmi nyomuk. Rohant tovább, és végre néhány kis facsoporton túl meg is pillantotta őket. A bátyja egy hatalmas tölgy előtt állt. Ne voltak sokan, talán öten a bátyjával együtt. Nem tudta, hogy ennyien mégis hova készülnek, de megtorpant.
Ez volt az a tölgy… - körülnézett a helyen, és nyelt egy nagyot – Ez volt az a hely… - tökéletesen emlékezett rá. Úgy érezte, mintha csak abban a rémálomban lenne. Messziről látta a bátyját. Nem mert elindulni. Még ha nem is volt nála kard, túlságosan is rettegett attól az álomtól.
De őhelyette hamarosan valaki más indult el a bátyja felé. Az pedig nem figyelt a közeledő alakra, akinek keze a kardján volt. Belé hasított a felismerés. Tényleg nem ő volt. De akkor…
Rohanni kezdett feléjük, végre meg tudott mozdulni. Hiába rohant, ahogy csak tudott, az a másik már sokkal közelebb volt. A bátyja ránézett, őt viszont még nem vette észre. Valahogy tudatnia kell vele, mi vár rá. Aztán hirtelen őfelé pillantott a bátyja, talán meghallotta a lépteit. Mintha még rá is mosolyogna. Ilyet még nem tett. Legalábbis nem emlékezett rá, hogy bármikor is rá mosolygott volna a bátyja. Talán, mikor kicsi volt még.
- Neee! – megrázta a fejét, most nem erre kellene a bátyjának néznie, hanem afelé, ahonnan a veszély jön.
Hát nem érzi ő? De még pár lépés, és ott van, nem hagyja, hogy megtörténjen, még nem tudja, mit fog tenni, de akkor sem hagyja. Viszont a kard már lendült. Kinyújtotta a kezét. Még egy lépés, és eléri a kardot. Megragadta, a pengét. Érezte, ahogy a húsába váj az éles fém, és simán tovább csusszan. Fájt, de mégis megszorította. De így sem lassított rajta, nem hogy megállította volna. A penge átszúrta a bátyját… a tölgyhöz szegezte. Úgy tűnik erre senki nem számított, a bátyja, és a másik három ugyanolyan meglepetten bámultak a kardra. Majd azok hárman cselekedtek, rávetették magukat a bátyja gyilkosára. Az a kardot kirántotta a bátyjából, de három ellen nem tehetett semmit.
A bátyja teste lecsúszott a tölgy mentén, és ő sem bírt megállni a lábán, de közben átölelte a bátyját.
- Ne… - érezte, hogy könnyek homályosítják el megint a látását, de azt is, hogy megérintik az arcát.
Felnézett a bátyjára. Ő volt az. Döbbenten nézett vissza rá, és erőtlenül. Ilyennek még nem látta. Fájdalom és gyengeség sugárzott ezúttal róla. Mintha nem lett volna önmaga. Mégis, majdnem mosolygott.
- Honnan tudtad?
Nem bírta visszatartani a sírást, megint nem.
Felébredt. Újra. Álom volt. Megint. Az emlékei mostanság gyakran álmok formájában törnek elő. Már több mint 13 éve történt mindez meg. Azóta ő a legidősebb fiú a családban. Az egyetlen is. Kikelt a csupa izzadtság ágyából, és az ablakhoz lépett. A párkányra kellett könyökölnie. Gyengének érezte magát, remegett és hányingere is volt. – Egy újabb rossz előjel… hamarosan új álmok fognak jönni… mint akkor… most mi lesz? – lehunyta a szemét. Nedves homloka a hideg üveghez nyomódott. Meg kellett nyugodnia. Szembe kell majd néznie vele, bármi is legyen az majd. – De miért pont a legszörnyűbb az előfutára? Lehet annál is rosszabb még? - még ha így is lesz, elhatározta, szembe fog nézni vele. Nem úgy, mint akkor. Először. És utána még sokszor. De többé nem. Már régen megfogadta. Mikor a húgát is elvesztette. A saját ostobasága miatt, majdnem úgy, mint a bátyját. Nem, több élet nem fog a lelkén száradni.
